A japán jegybank közel háromszorosára emelte a japán állam hitelezésének mértékét, az Európai Központi Bank is elindította eszközvásárlási programját az év negyedik negyedévében, az angol jegybank rontotta a kilátásokat és későbbre tolta a kamatemelés várható időpontját, és a FED sem készül elkapkodni a kamatemelést, miután végzett közel 1 500 milliárd dolláros lazítási programját.

 

A válságot követő monetáris válaszlépéseket sokszor illetik a radikális vagy unorthodox kifejezéssel, habár a jelenség nem új keletű, a XVI.-XVII. században Franciaországban történt hasonló, mely pénznyomtatási kísérletet John Law vitt véghez. A forgásban lévő pénz mennyiséget közel 35-szörösére emelték, amelynek természetesen (az óriási fellendülést követően!) hiperinfláció és összeomlás lett a vége.

 

John Law korában a megtermelt áruk mennyiségéhez mért relatív alacsony (arany)pénz mennyisége okozota inflációs nyomás indokolta a radikális lépést. A mai helyzet sokkal inkább a lassulástól való félelem okozza az árnyomást, mintsem a forgásban lévő pénz hiánya. A lépés indoklása így egészen más gyökerekre vezethető vissza.

 

A jelenség, amivel ma mind egyének mind államok szintjén szembesülünk az a szabadon elkölthető pénz hiánya. A magas adósság ráták takarékoskodásra, hiteleik leépítésére kényszerítik a gazdaság szereplőit, ezt hívjuk angolul deleveraging-nek, azaz a tőkeáttétel (idegen tőke) csökkentésének. Habár a jelenség hasonló, az egyes gazdaságokban mindig más a problémás szereplő.

 

Az Egyesült Államokban az egyik legnagyobb problémát a lakosság jelentette, míg Japánban maga az állam halmozott fel óriási adóssághegyet, Európában pedig a bankok nem akarnak hitelezni a stressztesztek és borús kilátások miatt. A FED így pénzt nyomtatott az emberek zsebébe, a Japán jegybank úgy döntött ő akar lenni a legnagyobb hitelező, míg ez EKB negatív kamatokkat, és mára már értékpapír felvásárlással próbálja kisöpörni a banki tartalékokat a prondra.