Az úgynevezett quantitative easing-et, azaz a jegybankok monetáris lazítását, melynek keretében irdatlan összegekek nyomnak ki a pénziacokra rengeteg kiritika érte az elmúlt időszakban. Az egyik legtöbbet vitatott téma, hogy ki is nyer igazán a pénznyomtatással.
A sokat emlegetett helikopter pénz igen népszerű teóriává vált az idők során. Az ötlet egyszerűen annyi, hogy a lakosságnak havonta írjanak a számlájára egy összeget, melyet a jegybank finanszíroz meg. Ezáltal a pénznyomtatás direktbe befolyásolja a fogyasztás élénkítését, valamint az adósságok leépítését.
Az elmélet ott bukik el, hogy a jegybank nem úgy nyomtatja a pénzt, mintha mi egy nyomtatóval lapokat nyomtatnánk ki. Alapvetően a jegybank megvesz valamit a bankoktól, amire nincs fedezete, majd az ellenértéket egyszerre jóváírja a bank számláján. Ergo, ha tradícionális módszerrel az embereknek akarnánk pénzt nyomtatni a „zsebébe”, akkor a lakosságnak cserébe adni kéne valamit, ami megjelenhet a jegybank könyveiben, és a későbbiekben a likviditás leépülését segíthetné.
Ezáltal rengetegen, akik nem tudnak megfelelő ellenértéket szolgáltatni, kiszorulnának a pénznyomtatásból. Így újfent a legjobban rászoruló réteg maradhatna ki. Természetesen pénznyomtatásra ki lehet dolgozni alternatív módszereket is, mellyel egyenesen a lakossághoz vándorolhatna az összeg. Ez azonban újabb kérdéseket vetne fel, ki jogosult rá, vagyoni helyzettől függjön e a döntés, milyen ütemben és megoszlásban adagoljuk a pénzt.
Ellenben a jelenlegi helyzet, ha elsőre nem is tűnik úgy, mindenkinek kedvez. A bankoknak nincs más lehetősége, mint elkezdeni hitelezni (erről bővebben egy későbbi írásban), a reálgazdaság bővül, a bérnyomás hatására elindul az infláció, új munkahelyeket teremtenek a vállalatok, és ha még egy kis megtakarítással is rendelkezünk az is szárnyra kaphat. A belső adósság elinflálásáról már ne is beszéljünk.
Azonban ne kezdjünk el mindenhol szivárványokat látni, sajnos idáig még rögös út vezet, és sajnos a gazdagabb, megtakarítással rendelkező réteg fogja legelőször megérezni a pozitív hatásokat. A munkavállalók ezzel ellenben a sor végén kullognak. Miért?
Az Egyesült Államokban hónapok óta csökken a munkanélküliség, az adatok már a válság előtti szinteket közelítik (azonban a foglalkoztatottsági adatok a kivonuló rétegek miatt még mindig messze alatta vannak). De a bérek emelkedésének elmaradása még mindig sakkban tartja a FED döntéshozóit az alacsony kamatkörnyezettel kapcsolatban.
Az infláció generálásnak hosszútávon van egy talán még fontosabb, azonban kevesebbet hangoztatott szerepe is, mint a fogyasztás élénkítése. A nominális bérek ritkán csökkennek a gazdaságban, inkább a létszám leépítések jellemzőek. A munkaerőpiac, mint a gazdaság egyik alapköve így meg van kötve, hiszen „ár” szempontjából csak felfelé tud korrigálni ,mikor a kereslet nagyobb mint a kínálat. Ez egy válság során viszonylag ritkán figyelhető meg, ellenben a munkaerő kínálatből szokott többlet lenni. Az infláció azonban képes a reálbérek csökkentésére, ezáltal a kínálat és kereslet közötti rés szűkítésére.
Csak amikor a rés „természetes” méretére szűkült indul el a bérek emelkedése, és az általuk hosszú távon generált inflációs nyomás. Így végső soron mindenki nyer. Csak az nem mindegy, hol állunk a sorba.
Utolsó kommentek